Gabriel García Márquez óta a legfontosabb latin-amerikai író – jelentette ki a San Francisco Chronicle kritikusa a hatvan évvel ezelőtt született és tíz esztendővel ezelőtt meghalt Roberto Bolanóról, akinek immáron harmadik regénye jelent meg most magyarul.

Roberto Bolano
Az előző kettő közül az Éjszaka Chilében (eredeti kiadás: 2000, magyar kiadás: 2010) egyetlen lendülettel elmondott monológ, amelyben Urrutia atya, az Opus Dei tagja meséli el a halála előtt – mintegy önigazolásként – az életét, különös tekintettel a Pinochet-rezsimhez fűződő viszonyára. Ugyancsak a diktatúra a témája a Távoli csillag című kisregénynek (eredeti kiadás: 1996, magyar kiadás: 2010), ebben egy költő életén keresztül ábrázolja a terrorral, letartóztatásokkal, gyilkosságokkal vegyes véres hétköznapokat. A témaválasztás nem véletlen. Pinochet tábornok Chiléje személyes, sokkoló élményként volt jelen Bolano életében. Ám ő – műveinek szereplőivel ellentétben – el tudott menekülni szülőhazájából, ahová egyébként (magát baloldalinak és Salvador Allende elnök hívének vallva) nem sokkal azelőtt tért vissza hosszú mexikói távollét után, hogy Pinochet átvette a hatalmat. Bolano onnantól kezdve a világot járta: hol Latin-Amerikában, hol Észak-Afrikában, hol Európában élt, végül Spanyolországban telepedett le. Irodalmi pályafutását versekkel kezdte, fia születése után fogott regényírásba – elsősorban pénzkereseti foglalkozásként –, s különösen az után húzott bele, amikor megtudta, hogy gyógyíthatatlan, feltehetően fertőzött heroinos tűből összeszedett májbetegségben szenved. Tizenegy regényt írt, közülük a legelismertebb és legtöbbet emlegetett a Vad nyomozók.

„Szívélyes fölkérést kaptam, hogy csatlakozzam a zsigeri realizmushoz. Természetesen elfogadtam. Nem volt beavatási szertartás. Jobb így. (...) Nem tudom egészen pontosan, mi a zsigeri realizmus lényege.” – Ezekkel a sorokkal indul ez az egyáltalán nem könnyű, kultikus regény. Súlyossága alatt nemcsak terjedelme, hanem témája és befogadhatósága egyaránt értendő. Egy mexikóvárosi egyetemista, Juan García Madero 1975-re datált feljegyzéseivel kezdődik, arról, miként ismerkedett meg két zsigeri realista költővel, Arturo Belanóval és Ulises Limával. (Őket a kritika Bolanóval, valamint a nála is fiatalabban elhunyt költővel, Mario Santiago Papasquiaróval szokta azonosítani.) Megannyi irodalmi, filozófiai és szexuális kalandot követően a feljegyzések 1975 szilveszterén félbeszakadnak. A regény második, egyben legterjedelmesebb és legfárasztóbb részében több mint negyven narrátor elbeszéléséből tudhatjuk meg, hogy mi történt Belanóval és Limával 1976 és 1996 között. Megannyi, egymással hol jobban, hol kevésbé összefüggő kaland, narrátoraikat és szereplőiket ugyancsak valós személyekkel azonosították a Vad nyomozók kritikusai, mint ahogy a regény helyszínei is beazonosíthatók Bolano életének egyes állomásaival.

Minden történet Belano és Lima körül forog, ugyanakkor a váltakozó narrátorok ellenére az elbeszélői hang végig ugyanaz: dialógusokkal nem megszakított, lendületes folyóírás, amelyben a drogokban, szexben és irodalmi utalásokban bővelkedő események road movie-ként peregnek a szemünk előtt. (Bolano kapcsán Borges hatását szokták emlegetni, ám Kerouac Úton-ja is eszünkbe juthat, természetesen az eredeti tekercs.) Kár, hogy a szöveg nem tudott kilépni önmagából, sokat színesedett volna, ha a narrátorokkal együtt maga a narráció is váltakozik. A regény végén visszakerülünk 1976-ba, és folytatódik Madero lineáris elbeszélése, amelyből kiderül, hogy a két költő egy Lupe nevű prostituált társaságában miként találta meg Cesárea Tinajerót, a zsigeri realista mozgalom alapítóját.

A zsigeri realizmus mibenlétéről ugyanakkor továbbra sincs pontos definíciónk, bár a regény szerint az egyik szereplő, Rafael Barrios 1977 májusában, a mexikóvárosi Quito kávézóban egy újságírónak megpróbálta elmagyarázni. Eszerint: automatikus írás, közönség nélküli performance, maszturbatív írás („jobb kézzel írtunk, bal kézzel maszturbáltunk, aki balkezes, az fordítva”), madrigálok, verses regények, mindig ugyanarra a szóra végződő szonettek, szemérmetlen naplók, levélversek, antiversek, prózában írt krimiversek, elektromos versek, pornográf versek heteroszexuális, homoszexuális és biszexuális variánsokkal és így tovább. (Bolano és társai eredetileg, a regényen kívüli világban infrarealizmusról beszéltek, ezt a szakirodalom a dadaizmus mexikói irányzataként azonosítja. Bolano infrarealista kiáltványa más írásai mellett az Irodalmi Szemle 2013. áprilisi számában jelent meg, ugyancsak Kertes Gábor kiváló fordításában.) A Vad nyomozók is ilyen: egyetlen hatalmas, hullámzó, olykor kissé kaotikus elegy. Az eleje és a vége a legkerekebb és a legsikerültebb: Madero naplószerű feljegyzései, amikor a szerkezet és a tónus a leginkább közelít a regényhez, és valamelyest kirajzolódik az ehhez szükséges ív, még akkor is, ha a sztori többet ígér, mint ahová végül is kifut. A története pedig részben folytatódik Bolano utolsó, már halála után kiadott, ezeroldalas regényében, a 2666-ban, amelynek narrátora Arturo Belano, és egyébként is több szálon kapcsolódik ehhez a műhöz. Nem lennénk meglepve, ha hamarosan ezt is a kezünkbe vehetnénk magyarul.

Benedek Szabolcs, nol.hu